Huniblog

Leírni sokkal könnyebb volt, mint megtenni. Nem vagyok elég kemény ehhez, nem vagyok felkészülve. Meg nem is akarom, az az igazság. Mondjuk tegnap sem akartam, csak jobbnak láttam. De amúgy most azt sem értem, hogy mi a faszért kéne úgy csinálni, hogy másoknak jó legyen, meg mások kárörvendjenek. Hát a lófaszt. Azt gondolnak, amit akarnak, leszarom. Szeretem ezt a lányt, és nincs kedvem ahhoz, hogy az apjáék faszságai miatt mondjam azt, hogy end of story.

Rohadtul nincs kedvem a holnapi naphoz. Kicsit ki van a faszom a főnökkel, aki még vasárnap sem hagy békén, holnap reggel meg egy halom hülyeséggel fog eltelni az idő, aminek köszönhetően megint lesz vagy 8 óra mire végzek. Bár igazából ez a kisebbik gondom. A nagyobbik az, hogy ma este meghoztam egy nehéz döntést, holnap pedig megmondom Zsanettnek, hogy ne erőltessük a dolgokat. Csak gratulálni tudok az apjáéknak amiért rövid idő alatt képesek voltak tönkrebaszni egy amúgy jól működő kapcsolatot. Messze nem én vagyok a világ legfaszább gyereke, sőt, de amikor a keddi normális hangnemű beszélgetésünkből nekik annyi jön le, hogy én pofázok, mert voltam annyira egyenes, hogy elmondtam a problémáimat, akkor nincs miről beszélni. Az i-re meg felteszik a pontot azzal, hogy elmondják Zsanettnek azt, hogy ők nem ellenzik a kapcsolatot, de jobb lenne szakítani. És így küldik el szombaton este velem. Ezt egyébként ma tudtam meg, teljesen véletlenül. Sajnálom Zsanettet, sajnálom magamat, és ezt az egész kapcsolatot, de ami sok, az már sok. Utálom ezt az egész helyzetet, ezt a szájbakúrt idiotizmust, a kibaszott csőlátást és a kétszínűsködést.

Idén már vagy 10. alkalommal ugrok neki ennek a postnak, hátha most meg is lesz.

Amúgy nem is történik semmi különleges, leszámítva talán a minapi összezörrenést asszonypajtival. Szombaton megelégeltem a folyamatos cirkuszt amit az anyjáék csinálnak, és azt mondtam, hogy oké, kell nekem egy kis idő átgondolni ezt az egészet. Tudtam, hogy úgysem lesz hosszas, mert majd az anyja felhív, hogy mi a gond, meg rendezzük le meg babámfasza. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy 4 nap után már itt tartunk. Mondták, hogy menjek be, beszéljük meg. Meg is volt, de nem vagyok benne biztos, hogy jó irányt vettek a dolgok. Sőt. Jóformán én engedtem, és az egészséges kompromisszumtól elég messze áll ez az új rendszer. Azzal kezdték, hogy jó lenne valami rendszerességet, valami megkötött programot összehozni, mert múlt héten miután végeztem a melóval és jöttem hazafele, 3 egész percre be mertem ugrani úgy, hogy erről nem szóltam előtte huszonkét évvel. Feldobták, hogy X és Y napon este 6-8-ig mehetek, de amúgy ennyi. Mondtam, hogy ez egyrészt értelmetlen, másrészt a munkám miatt kurvára nem fog működni. Oda jutottunk, hogy hétfőtől péntekig még meg sem közelítem a házukat, péntek/szombat este meg ha úgy van, akkor elmegyünk valahova. Ha meg nem lesz autóm/kedvem/pénzem/időm, akkor nem találkozunk. Az kurvabiztos, hogy én mostantól még egy fél órára sem megyek náluk. Se hétfőn, se szombaton. Szóval nyugodtan tanulhat, csinálhatja amit kell, nem leszek zavaró tényező. Én már most tudom, hogy ez nem fog működni. Csodálatos lesz végignézni ahogy leépül ez az egész kapcsolat és úgy megy tönkre ahogy van. Ilyenekkel van bajuk, hogy ledől mellém az ágyba, és azt mondják, hogy értik és megértik, de ezt azért mégse kéne ott. Mondtam, hogy oké, akkor jöjjön nálunk, itt lehet. Ja, hogy az továbbra is fennáll, hogy az nem frankó, mert milyen dolog, hogy ő jön, és mit mondanak majd az emberek? Én kérek elnézést. Ez ilyen rajzolj amit akarsz, de legyen rajta egy fa, két házikó, egy Bodrikutya, madarak ne legyenek, zöldre fesd a macskát, de amúgy nem szólok bele, úgy csinálod, ahogy akarod. Nonszensz az egész. Felbasz, mert teljesen értelmetlen számomra ez az egész. Gyakorlatilag heti 2-3 órára van lekorlátozva az egész kapcsolat úgy, hogy közben 10 percre lakunk egymástól. Ennyi erővel lehetne barátnőm Ugandából is, kb ennyit érne, mint ez így. Smstelefonfacebook kapcsolat, csodás. Ezzel a szisztémával nem adok egy hónapnál többet, rájön Zsanett is, hogy ez nem működik, vége lesz az egésznek, aztán csodálkoznak a kedves szülők, hogy mi a baj. Gratulálni tudok ehhez az egészhez, vastaps. Na mindegy, agyfaszt kapok ettől az egésztől.

Anyósék kicsit felbaszták az agyam így estére már megint. Néha már-már undorító amit művelnek. Ha megmondom, hogy hova megyünk, akkor az a baj, ha nem mondom meg, akkor az a baj. Elmondom a tervezett programot, semmi gond, megvan a beleegyezés, aztán ha hazaértünk akkor kezdik a cirkuszt. Faszkivan velük ilyenkor. Remélem mihamarabb hozzászoknak a gondolathoz, hogy a drága kislányok már nem is annyira kislány, van magánélete is, és tetszik vagy sem, vannak közös dolgaink is. Olyanok is, amelyek nem tartoznak rájuk.

Na de elszállt ez az év is. Nem volt egy rossz év ez, bár voltak mélypontok idén is. Az év első fele gyakorlatilag Timiről meg a cirkuszokról szólt, aztán a második felének középpontjában Zsanett állt. Hogy mit hozott kétezertizenhárom? Visszagondolva többnyire mosolyt. Ráflasheltem Timire, aztán abból nem lett semmi. Valószínűleg jobb is így. Abbahagytam az egyetemet, és egyelőre nem érzem, hogy rosszul döntöttem volna. Belépett Zsanett a képbe és az életembe, ami több dologra is rávilágított. Dolgoztam Németországban, ami valami frenetikusan jó volt. Megismertem néhány szenzációsan jó embert, már ezért is megérte. Túl vagyok/vagyunk egy családi kálvárián, amire sok minden rámehetett volna. Öndicséret vagy sem, de nem kis részt vállaltam ebben az egészben, jól kezeltem a helyzeteket és ismét bebizonyosodott, hogy jó az, ha vannak ismerőseid, főleg ha "jönnek neked eggyel". Az év megkoronázásaként egy faszipántos melót is találtam, amit szeretek csinálni, bár nem kicsi a felelősség. Van barátnőm, van munkám, van családom, vannak barátaim, van pénzem, úgyhogy panaszkodni nem igazán van okom. :) 2013 egy jó év volt, soha rosszabbat. Egy 10-es skálán 8 pontos.

Kedden amint végzek a melóval, megyek inni, és remélem, hogy 3-ára kijózanodok. :D HNY.

Úgy érzem, hogy kezd megnyűgösödni a helyzet asszonypajtival. Az az igazság, hogy egy kicsit kezd tele lenni a tököm a hülyeségekkel. Egyrészt az anyjáék basszák az agyamat amikor jópofiznak ha ott vagyok, aztán hallom, hogy ilyen meg olyan bajuk van amiért szerintük én vagyok a hibás. Másik dolog meg maga Zsanett. Amit mostanában művel, számomra nonszensz. Ha találkozunk, akkor semmi gond, kurvafasza minden, de ha netán fészen, smsben vagy telefonon tárgyalunk, mintha nem is ő lenne. Rendszerint este jön rá az ötperc, ilyenkor minden faszságot kitalál meg bevágja a durcát. Nekem meg egy idő után felmegy a cukrom, aztán inkább nem magyarázok tovább és nem írok. Erre persze jön megint valami hisztivel. Meguntam már, na. Reggeltől estig melózok -amit egyébként mindennel együtt szeretek-, van egy halom idióta ember akivel mindenféle problémát meg kell oldani a lehető legbékésebb módon, és ha az egész napos gecizésen túl vagyok, akkor 2-3 órát lazítanék, erre még Zsnaett is felbassza az agyamat. Nem vágom, hogy mi lett vele az utóbbi időben. Még adok egy kis időt ennek az egésznek, aztán komolyabban is elgondolkodok a hogyantovábbon...

Nincs mit írjak. Ma asszonypajti megint felbaszott egy kicsit idegileg, holnaptól melózom, ennyi.

Bármennyire is geciokos ez a nő, bármennyire is jól megkeverte a szálakat, bármennyire is jól csinálta amit eddig csinált, ma este odáig jutottam, hogy sarokba van szorítva. Lassan minden kérdésre fény derül, már csak azt nem tudom, hogy kik a társai. A gyanúsítottak megvannak, és nem kell sok idő ahhoz, hogy ezt is kinyomozzam, jövő héten pedig valószínűleg elkezdődik a rendőrségi ügy is, mert amint teljesen összeáll a puzzle, feljelentést teszek. Egyelőre itt tartunk, ma végre talán alszok is valamennyit.

...nem kicsit, nagyon. Jelenleg én vagyok a legerősebb, én próbálom összeszedni a családot, vagy bármi is az, ami maradt belőle. Anyám lassan kikészül, Szabi szintén zenész, ráadásul annyira dühösek, hogy már nem tudnak józan fejjel gondolkodni. Én (még) igen. Bennem több az erő, a tartás, és azt hiszem ezzel van szerencsénk. A legmegdöbbentőbb számomra nem is ez az egész történet, ezt fel tudom dolgozni. Apámat viszont így soha nem láttam. Soha. Mintha nem ő lenne. Nem mondom, hogy nem tartom hibásnak, és azt sem, hogy nem haragszom rá. Ugyanakkor sajnálom is. Én soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan határozott, erős akaratú, kemény ember, mint ő, így fog kinézni. Meggyötörve, a padlón, könnyes szemekkel, szinte felfoghatatlan. Persze, ő főzte, egye meg. Egy ideig. Megérdemel egy bizonyos fokú büntetést, megérdemli azt, hogy elgondolkodjon az életén, de ez talán már sok. Túl sok. Akármit tett, mégis az apám, aki az elmúlt 22 évben értem, értünk dolgozott, hogy meglegyen nekünk az, ami kell. Meg is volt. Emiatt nem tudok olyan szinten haragudni rá, mint a többiek, akiket most már le kellett csillapítanom, mert van egy határ mindenben. Most már az a helyzet, hogy tetszik vagy sem, én irányítok, mert én látok a legtisztábban közülünk. Nem megyek Angliába egyelőre, mert félek attól, hogy a nyugtatóknál meg különböző biszem-baszom piruláknál végzik a többiek. Amíg itthon vagyok addig legalább szemmel tudom tartani valamennyire őket. Nekem sem könnyű ez az egész, de muszáj azt mutatnom, hogy sokkal erősebb vagyok náluk. Az a szerencsém, hogy van egy annyi tekintélyem, hogy hallgatnak (még) rám, elismerik, hogy én tisztábban látok mint ők, így egy kicsit tudom irányítani a dolgokat. Hogy meddig? Jó kérdés...

Helló világ. Élek még. Tegnap délután jöttem haza Németországból, ahol a két hónapos meló csak úgy elrepült. Ha őszinte akarok lenni akkor nem is nagyon volt kedvem hazajönni. Megismertem néhány olyan embert, hogy le az összes kalapokkal előttük. Értük maradtam volna, de az adózás miatt nem lett volna értelme. A munka ritkán ölt meg, a csoportvezetőim jók voltak, mindegyikkel faszául kijöttem. Amúgy úgy tűnik, hogy ráéreztem valamire amikor nem volt kedvem eljönni onnan, mert ami itthon van, az valami brutális geciség. Jelen állás szerint anyámék közel állnak egy váláshoz. Kaotikus az egész út ami idáig vezetett, bonyolult történetvezetéssel, úgyhogy inkább nem is kezdem el leírni az elejétől. A lényeg, hogy tegnap apámtól megtudtuk, hogy van valami nője. Meglepett? Nem. Azt mondta nagyjából fél éve. Az igazság valahol messzebb van, ezt én rég tudom, de egyelőre hallgatok. Én évek óta gyanítom, voltak érdekes húzásai függetlenül attól, hogy amúgy nincs baj vele. Mindegy, gyanítottam, de annyira sosem baszta az agyamat, hogy komolyabban utánanézzek. Egy két éve történt éjszakai portyáról tegnap fél óra alatt összeszedtem az infokat, szóval ennyit a fél évről. Nem tudom, hogy mi fog ebből kisülni, de annyi biztos, hogy sem Szabi, sem én nem apám mellett állunk. Azt mondtam tegnap este nekik, hogy két hetet adok arra, hogy eldöntsék mit akarnak. Ha két hét múlva nem lesz valami eredmény, akkor december 6-án repülök Londonba. Azóta átgondoltam, és nem tudom, hogy mit fogok csinálni, mert ha mondjuk elválnak/apám elköltözik és esetleg Szabi is lelép valahova, akkor anyám egyedül maradna, az meg nem frankó. Szóval az én életemet megoldanám, de ennyi.
Feltettem amúgy azt a kérdést magamnak, hogy ebben a helyzetben mi a jobb megoldás: válóper avagy békülés. Bármelyik is sül ki, az biztos, hogy már semmi nem lesz a régi. Igazából nem is vágom, hogy ha én kellene válasszak, akkor melyiket mondanám. Egy nap alatt amúgy elég sok dolgot megtudtam, és egy-két embert falhoz baszok, aztán jönnek a hírek majd.

Egészen pontosan 2 óra múlva indulok. Este elmentünk, ittunk egy kólát, biliárdoztunk, jól éreztem magam. Aztán hazajöttünk, Zsanettet hazavittem, és ahogy az igazából várható volt, hosszúra nyúlt a búcsúzás. Sosem szerettem, sosem voltam igazán jó ebben a műfajban, és soha nem fogom megtanulni, hogy hogyan is kell ezt végigcsinálni. Tisztára olyan feelingem volt/van, mint amikor az osztálytól búcsúztam, vagy amikor Ágotáéktól. Még úgy is nehéz volt, hogy tudom, ez csak 2 hónapra szól, az meg nem a világvége. Ki lehet bírni, ki is fogom bírni, de akkor is mocskos szar érzés. Mondjuk az sem volt egyszerű, amikor ma délután beszélgettem Brigiékkel, akik már lecuccoltak Vásárhelyre. Alapjáraton most onnan kéne írjak, és furcsa is, hogy nem vagyok velük. Nem bánom, csak különös, új a helyzet.

Bagossyék megint ráéreztek valamire, rongyosra hallgattam ezt a számot.