Huniblog

...nem kicsit, nagyon. Jelenleg én vagyok a legerősebb, én próbálom összeszedni a családot, vagy bármi is az, ami maradt belőle. Anyám lassan kikészül, Szabi szintén zenész, ráadásul annyira dühösek, hogy már nem tudnak józan fejjel gondolkodni. Én (még) igen. Bennem több az erő, a tartás, és azt hiszem ezzel van szerencsénk. A legmegdöbbentőbb számomra nem is ez az egész történet, ezt fel tudom dolgozni. Apámat viszont így soha nem láttam. Soha. Mintha nem ő lenne. Nem mondom, hogy nem tartom hibásnak, és azt sem, hogy nem haragszom rá. Ugyanakkor sajnálom is. Én soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan határozott, erős akaratú, kemény ember, mint ő, így fog kinézni. Meggyötörve, a padlón, könnyes szemekkel, szinte felfoghatatlan. Persze, ő főzte, egye meg. Egy ideig. Megérdemel egy bizonyos fokú büntetést, megérdemli azt, hogy elgondolkodjon az életén, de ez talán már sok. Túl sok. Akármit tett, mégis az apám, aki az elmúlt 22 évben értem, értünk dolgozott, hogy meglegyen nekünk az, ami kell. Meg is volt. Emiatt nem tudok olyan szinten haragudni rá, mint a többiek, akiket most már le kellett csillapítanom, mert van egy határ mindenben. Most már az a helyzet, hogy tetszik vagy sem, én irányítok, mert én látok a legtisztábban közülünk. Nem megyek Angliába egyelőre, mert félek attól, hogy a nyugtatóknál meg különböző biszem-baszom piruláknál végzik a többiek. Amíg itthon vagyok addig legalább szemmel tudom tartani valamennyire őket. Nekem sem könnyű ez az egész, de muszáj azt mutatnom, hogy sokkal erősebb vagyok náluk. Az a szerencsém, hogy van egy annyi tekintélyem, hogy hallgatnak (még) rám, elismerik, hogy én tisztábban látok mint ők, így egy kicsit tudom irányítani a dolgokat. Hogy meddig? Jó kérdés...