Huniblog

Ma két hete, hogy elköltöztek, azóta odáig jutottunk, hogy vége van, nem erőltetjük tovább. Megpróbálunk békésen túl lenni ezen, már amennyire lehet. Dávidot keveset láttam azóta, de ezzel tisztában voltam. Olyankor nem megyek, amikor otthon vannak Zsanett ősei, mert a fasznak van kedve ahhoz, ahogy rám néznek. Így meg eléggé le van korlátozva, hogy mikor tudok menni. Meg a munkám is befolyásolja. Na mindegy. Jövő hétvégén azért elhozom magammal. Na de, a békés elválás úgy tűnik, nem lesz egyszerű. Azzal tisztában voltam eddig is, hogy mindenért engem fog hibáztatni, hogy kicsit ki is színezi a történetet, de bazdmeg, túllőtt a célon. Még anyámnak is beadta a storyt, bár nem tudom mit gondolt. Olyan alpári faszságokat összehord, hogy az eszem áll meg. Bizonygatni nem fogok senkinek semmit, értelme nem sok van szerintem. De azért felbaszott ma agyilag elég rendesen.Olyan orbitális hazugságokkal eteti elsősorban magát, hogy azt alig tudom elhinni. Nyilván megviseli, mert láttam rajta, nyilván keresi a kiutat, nehezebben éli meg ezt az egészet, mint én. De, hogy ennyire átessen a ló túloldalára, azt nem gondoltam volna. Szinte 6 év telt el, azt hittem, hogy ismerem, de nagyon úgy tűnik, hogy rosszul gondoltam.

Ezt se most írtam, hanem lassan egy hónapja, csak valamiért vázlatba tettem. Mindegy. Azóta túl vagyunk a válási procedúra egyik felén, le van papírozva a dolog, csak ki kell várnunk a 30 napos gondolkodási idő leteltét. Káosz van a fejemben. Volt időm átgondolni ezt az egészet, határozottan azt mondtam, hogy nem. Nem tudok túllépni az elmúlt néhány hét eseményein, nem is akarom azt mondani, hogy próbáljuk meg mégis. Tudom, hogy erre várt amúgy, de basszameg, ő egy fél lépést nem tett. Ő ment el, és tudom, hogy mégis tőlem várta azt, hogy kezdeményezzek. Lehet, hogy csak az egom nem engedi, de legyen már vége ennek. Egyébként nem is miatta agyalok a napokban többet, hanem Dávid miatt. Őszintén szólva nem hiányzik Zsanett úgy, ahogy kéne (?). Emberileg nagyon csúnyán lesüllyedt a szememben az elmúlt hetekben mutatott viselkedése és hazugságai miatt. Az, hogy totál a padlón van, nem mentség a kitalációkra. És esküszöm, hogy sajnálom, amiért szar passzban van, ott van Dávid, aki 0-24-ben leköti, ráadásul a hisztis testvére, az anyja, az apja, a huszonhatezer szomszéd meg szerintem az agyára megy. Sajnálom őt, amiért ilyen nehéz a helyzete, holott nem kéne. De most mondjam, hogy ő kereste ezt magának? Az elképzelése nem ilyen volt, hanem úgy gondolta, hogy rövid időn belül utánamegyek. Most tévedett. Egyszer már utánamentem, most nem akartam. Nem akartam, mert akkor fél év múlva megint eljátszhatja ugyanezt. Ezt a kockázatot meg nem akarom vállalni. És akkor ott van Dávid, aki nem tehet semmiről, aki nem értheti, hogy mi van. De érezheti. És így fog felnőni, amitől én elég rendesen tartok. Azért, hogy Dávid ezt ne érezze, lehetne-e visszaút? Igen. Hogy működne Zsanett és köztem? Nem hiszem. Kibaszott bonyolult, és kibaszott nehéz. Talán azt sajnálom a legjobban, hogy Zsanett nem tudott megmaradni embernek...

Egyelőre nem írok konkrétumot, de bazdmeg, keményen bonyolódik a helyzet(em). Ebből (hosszú távon) jól kijönni, az übereli az atomfizikát. Kéne aludni erre, de az adrenalin nagyon hozza a formáját.

Amúgy a véletlen, és főleg a véletlenek sorozata vajon létezhet?

Egy befejezett blog utolsó posztjának elolvasása hozott ide, sok idő után. Bár néha-néha benéztem, beleolvastam az évekkel ezelőtti Huniba, de az írás nem vonzott. Most elkapott egy kicsit, talán nosztalgiából. Írtam ezt a két mondatot 2 hete. És folytattam volna, csak nem akarom, hogy Zsanett tudjon erről, telefonról dög vagyok irni, meg időm sincs, itthon meg nehéz feltűnés nélkül. Pedig amúgy volna miről, mert rengeteg dolog változott az életemben. Kibékültünk, összeköltöztünk, autót vettünk, elköltöztünk, volt egy esküvő, idén lagzi, babát vártunk, megszületett, van egy 6 hónapos Dávid fiam.

Eltelt egy hónap kb, mióta a fenti pár sort leírtam, és megint itt vagyok. Ami változott, hogy van egy 7 hónapos Dávid fiam, akit ma az anyja elvitt magával. Elköltözött. Visszament az anyjáékhoz. Tegnap este volt egy komolyabb veszekedésünk -nem az első az utóbbi időben-, ami után kimentem a lakásból és az autóban aludtam. Reggel visszajöttem, és azzal fogadott, hogy költözik. Egy ideig néztem, hallgattam ahogy pakol, aztán inkább elmentem itthonról. Amikor indultak, akkor jöttem vissza. Zsanett nem szólt, Dávid vigyorgott, aztán hagytam, hogy menjenek. Megint hozott egy komoly döntést, mint lassan 3 éve. Hogy az anyja most is beleszólt, mint akkor, az egészen biztos. Hogy akkor nekem lett igazam, az is. És jó eséllyel most is nekem lesz, aztán néhány hét múlva visszajön(ne). A különbség az lesz, hogy nem fogom könnyen adni magam, ha így lesz. És most nem kerülök a padló alá, mint akkor. Most nem futok utána, nem hagyom, hogy hetekre, hónapokra zombi üzemmódba kapcsoljam magam. Elmegyek a fiamhoz, de ennyi. Nem könyörgök, nem alázkodok meg, lepereg rólam. Ha meggondolja magát, beszélgetünk. Ha nem, life goes on.

Jól megvagyunk, talán jót is tett ez az egy hónap -vagy mennyi- szünet a kapcsolatunknak. Zsanett is elkezdett dolgozni, ezúttal itthon :) A szabadságom alatti költözés nem jött össze, viszont találtam egy lakást, és a kulcs kb két órája nálam van. Zsanett még nem tudja :)) Holnap Bukarestben leszek, de szombat délelőtt majd megmutatom neki is :D Annyit mondtam, hogy programot ne szervezzen, mert van egy meglepetésem. Szerintem ki fog ugrani a bőréből :)) A lakás nem nagy, de minden oké vele, teljesen felszerelt, úgyhogy jó lesz ez. :)

Péntek este írt, szombaton leültünk beszélgetni, én meg talán túl könnyen megadtam magam. De nem láttam értelmét annak, hogy 1-2 héten át játszadozzak, szívassam, tegyem a hülyét. Tudtam mit akarok, őt akartam. Vasárnap eljártunk strandolni az apjáékkal, tegnap este meg volt egy oltári nagy cirkusz, ami betette az ajtót Zsanettnél is, és nálam is. Arról volt szó, hogy ott alszok, aztán amikor beálltam az autóval az udvarra, az apja irgalmatlan nagy hisztit vágott ki. Végül is én is hülye voltam, mert azt hittem, hogy ha zsoltnak lehetett a második találkozásnál, akkor nekem is lehet 3 év után. Nem lehetett. Szaromle. Zsanett költözni akar, meg is értem. Ő kell eltartsa a családot bazdmeg, mert az apja nem szeret dolgozni, és nem is dolgozik. Lakást keresünk most, jövő héten szabadságon leszek, szeretném letudni ezt a költözést. Lehet, hogy túl gyors, mert most kezdtük újra, de bazdmeg, akkor is van 3 közös év mögöttünk. Adok, adunk egy esélyt ennek, aztán meglátjuk mi sül ki belőle. :) Én optimista vagyok. :)

Tegnapelőtt este Zsanett bejelölt facen, tegnap este szingli lett, ma meg letörölte a közös profilképét zsolttal és letiltotta őt a picsába :)) Kiváncsian várom, hogy mikor fog irni.

Lófasznak hazudok, meg magamnak is. Bullshit, hogy túlléptem, bullshit, hogy túl vagyok rajta, rajtunk. Mert nem vagyok. Bármekkora egom is van, ha most felhivna, hogy izé, akkor mennék. Megittam egy rakás sört, valszeg ezért (is). És hülye vagyok, mert ahelyett, hogy aludnék, olyan számokat hallgatok amik rá emlékeztetnek. Mondjuk most szerintem egy Rammstein számba is bele tudnék mesélni valamit ami hozzá köt, de mindegy. Ma hivott valaki, nem ismerem a számot, és mi volt az első gondolatom? Na mi? Hát az bazdmeg, hogy Zsanett az, az új számáról. Verjembele. És akkor még nem ittam, és úgy is duplán dobbant a szívem. Moscskosbüdösgeci vagyok, de alig várom, hogy valami miatt vége legyen ezzel az új faszival. Érdekes, mert ma dumáltam olyan emberekkel akik találkoztak és beszélgettek vele, és nagyon nincsenek elragadtatva tőle. Szinte mindenhonnan azt hallom, hogy nem lesz ez hosszú dolog. Bármennyire is azt mutatom, hogy evrithing iz ólrájt, azért ebben reménykedek én is. Várom, hogy majd felhiv, várom, hogy majd nekem sirja el a bánatát, várom, hogy azt mondja, hibázott. Lehet, hogy csak önámítás az egész, de akkor is. Hiányzik, szeretem, ez van. Lehet, hogy hülye vagyok. Lehet, hogy ha mindez bekövetkezik, akkor is hülye leszek, mert azt fogom mondani, hogy lépjünk túl rajta, és próbáljuk újra. Azt mondják, hogy felmelegítve csak a káposzta jó, de én akkor is adnék még egy esélyt ennek. Nem értem, hogy tudott ennyire megbolondítani, hogy tud ennyire hiányozni. Haragudnom kéne rá, elküldeni a picsába, lehordani minden mocsoknak, ahogy az ilyenkor 'szokás', és nem tudom. Meg ugye nem is akarom. Ha valaki durván leszólná, szerintem nekiugranék. Nem tudok haragudni rá, nem tudom utálni, nem tudom kiverni a fejemből, elfelejteni, és nem tudom nem szeretni. Járkál a világban néhány száz millió hozzá hasonló lány, mégse tud érdekelni egy sem igazán. Az a kemény, hogy szeretném, ha vége lenne ezzel a zsolttal az egész históriának, de féltem Zsanettet, nem akarom, hogy túl nagyot koppanjon. Üsse meg a bokáját, persze, de ne túl durván. Épp csak annyira, hogy fájjon, de ne törjön el. Afaszkivan.

Szombat este nincs kedvem menni sehova, inkább egyedül iszom a sört, faszkivan.

Nem mondom, hogy nem gondolok rá, nem mondom, hogy nem hiányzik, vagy nem is érdekel az egész. De nem annyira, mint mondjuk két hete. Elég gyakran kattog az agyam azon, hogy vajon mit csinál, vajon jutok-e eszébe, de ahhoz képest elég jól birom a gyűrődést. Nyilván hiányzik a 'vanvalakimellettem' feeling is, mert az utóbbi három évben mégiscsak úgy éltem, hogy reggeleste volt valaki akivel folyamatos kapcsolatban voltam. Nyilván szar azért még, főleg, hogy mióta vége, azóta szinte mást sem látok fészbúkon csak ilyen életbölcsességeket, meg oravecz coelho idézeteket arról, hogy milyen kurvajó volt régen, meg most milyen szar (kell legyen). Amúgy szerintem most sincs több ilyenekből, mint máskor, csak most megakad a szemem rajtuk és el is olvasom. Túlteszem magam a dolgokon, mert eldöntöttem, hogy nem fogok ebbe belehalni, és tényleg elég jól bírom, csak időről-időre előjönnek olyan percek, amikor eszembe jut, és elkezdek gondolkodni, találgatni, képzelődni. Aztán kész, órákig nem is gondolok rá.

Ez meg valamiért kurvajó szám.

Vége van, befejeztük. Vagy befejezte, fasztudja hogy kell mondani. Na, vegyük sorban a dolgokat. Múlt péntek estére meg volt beszélve egy találkozó. Egész este nem reagált semmire, se sms, se fészbúk, a telefont se vette fel. 11 óra körül aztán irt, hogy lefeküdt és nem jön ki. Na mondom, csodálatoskurvajó. Aztán addig győzködtem, hogy meggondolta magát. Kijött, beszélgettünk majd' 1 óráig. Meg csókolóztunk. Aztán szombat délután hivott, hogy a család lelépett, ő meg főzi a kávét. Na mondom, megyek én is, dumáljunk. Nem volt választása, betoppantam az ajtón. Aztán egész délután együtt voltunk, beszélgettünk, csókolóztunk. Aztán hazajöttek az ősei is, de nem zavartattam magam. Jóval éjfél után jöttem haza. Vasárnap strandra mentek, megkérdeztem mit szólna ha mennék én is, és nem volt kifogása. Közben a másik meg Udvarhelyen dolgozott. Mindegy, nem érdekelt akkor sem. A vizben majdnem megettük egymást, felhúztam az agyát, és nyilván ő is az enyémet. Hazajöttünk, aztán este elmentünk, megittunk egy kólát. Persze tudtuk mind a ketten, hogy nem ezzel fog véget érni a nap. Azért gentleman voltam, és megkérdeztem, hogy tényleg akarja-e. Ott feküdtünk le, ahol legelőször. Jó, nyilván ezzel (is) akartam egy kicsit manipulálni, nem véletlen volt a helyszin. Olyan volt, mint eddig, és mégsem. Volt benne valami különleges. Nem tudom, hogy azért-e, mert végül is -amint mostanra kiderült- ez volt az utolsó, vagy azért, mert mindketten tudtuk, hogy az aktuális pasiját csalja meg két hét után az exével, vagy csak mert egyszerűen annyira tudtuk mi kell a másiknak, de jó volt, normális, de ugyanakkor furcsa is. Hétfőn megérkezett ez a gyerek, aztán egész nap ittak Zsanett apjával. Ott aludt. Jó, hogy én először fél év után alhattam ott, akkor is kényszermosollyal, aztán utána eltelt még vagy 7-8 hónap mire újra, ez meg a második alkalommal. Na mindegy, tisztában vagyok vele, hogy 3 év alatt elég rendesen kitapostam az utat amire csak rá kellett lépnie. Szerda reggel ment haza, én meg munka után lementem, mert Anna a kocsiban felejtette a papucsát vasárnap. Megkérdeztem, hogy kell-e, vigyem-e. Aztán ott voltam vagy 3 órát. Az egy dolog, hogy megint nem birta/birtuk ki csók nélkül, de csütörtök estére megdumáltunk egy találkozót, amit nem verünk nagy dobra, és a lényege az egésznek az lett volna, hogy megismételjük a vasárnap estét. Ja, ez nem elképzelés volt, hanem nyiltan kimondtuk. Szerda este én indultam Craiovara, aztán éjfél körül irt egy smst, hogy irtam-e én ennek a faszinak a hétvégéről valamit. Én meg mondtam, hogy nem. Na, kiderült, hogy valaki fészen kitálalt mindenről. Mármint arról, hogy látott minket a strandon meg a Gondűzőben is este. Fasztudja ki lehetett, és azt sem értem, hogy ezzel mi volt a célja. Annyit tudok azóta, hogy Zsanett veszekedett zsolttal, az kiakadt amikor megtudta, és ennyi. Valamikor 1 óra után irt nekem utoljára. Tegnap nem tudtam elérni, egész nap ki volt kapcsolva a telefonja, nem reagált semmire. Estefele már fészen akartam irni neki, hátha azt észreveszi. De nem tudtam. Nem tudtam bazdmeg. Letiltott. A kereső ki se dobta a nevét. Na mondom, ez kemény. Az a teóriám, hogy azt hiszi -vagy azt hitette el zsolttal-, hogy én irtam az üzenetet. Szóval azóta nem beszéltem vele, ma nem is próbáltam hivni. Egyértelmű, hogy ennek vége, kár, hogy igy, és kár, hogy azt hiszi, én voltam. Azért azt megirtam neki, hogy ha ki akartam volna tálalni, és irok egy üzenetet a faszinak akkor azt irtam volna, hogy mi történt vasárnap este. Ha én lettem volna akkor megirtam volna, hogy lefeküdtünk, és kész. Reakció semmi, nem is akar velem beszélni semmiről. Ez van. Vége van, és kész. Felfogtam, megértettem, próbálom elfogadni, és nem visszazuhanni a padló alá. Mert lelökött oda, de felszedett onnan, azt hittem, hogy visszaszerzem, de aztán visszalökött. Magamnak is hazudnék, ha azt mondanám, hogy túl vagyok rajta, mert bár nem omlottam össze -megint-, de azért nehéz. Eldöntötte, ezt akarja, ez van. Én megpróbáltam, nem rajtam múlt. Ha nem akarja, akkor nem tudom megkötni magam mellé, el kell engednem. Lehet, hogy neki lesz igaza, de én úgy érzem, hogy viszonylag rövid időn belül vége lesz ennek a kalandnak, aztán újra beszélne velem, esetleg újrakezdené. Majd kiderül. Egyelőre tovább kell lépni, és próbálok nem minden másodpercben rá gondolni. Viszonylag jól bírom, de azért néha-néha mellbe vág a gondolat, hogy tényleg vége. Mindentől függetlenül én szeretem, ez nem fog egyik napról a másikra megváltozni, de elengedtem a témát, nem küzdök tovább. Ha majd rájön, hogy rosszul döntött, akkor majd megkeres ő. Akkor majd meglátjuk, hogyan tovább. Az ajtót én is becsukom, de nem zárom be. Ettől függetlenül lehet, hogy jól döntött. Idővel kiderül, de most vége van.