Huniblog

Egy befejezett blog utolsó posztjának elolvasása hozott ide, sok idő után. Bár néha-néha benéztem, beleolvastam az évekkel ezelőtti Huniba, de az írás nem vonzott. Most elkapott egy kicsit, talán nosztalgiából. Írtam ezt a két mondatot 2 hete. És folytattam volna, csak nem akarom, hogy Zsanett tudjon erről, telefonról dög vagyok irni, meg időm sincs, itthon meg nehéz feltűnés nélkül. Pedig amúgy volna miről, mert rengeteg dolog változott az életemben. Kibékültünk, összeköltöztünk, autót vettünk, elköltöztünk, volt egy esküvő, idén lagzi, babát vártunk, megszületett, van egy 6 hónapos Dávid fiam.

Eltelt egy hónap kb, mióta a fenti pár sort leírtam, és megint itt vagyok. Ami változott, hogy van egy 7 hónapos Dávid fiam, akit ma az anyja elvitt magával. Elköltözött. Visszament az anyjáékhoz. Tegnap este volt egy komolyabb veszekedésünk -nem az első az utóbbi időben-, ami után kimentem a lakásból és az autóban aludtam. Reggel visszajöttem, és azzal fogadott, hogy költözik. Egy ideig néztem, hallgattam ahogy pakol, aztán inkább elmentem itthonról. Amikor indultak, akkor jöttem vissza. Zsanett nem szólt, Dávid vigyorgott, aztán hagytam, hogy menjenek. Megint hozott egy komoly döntést, mint lassan 3 éve. Hogy az anyja most is beleszólt, mint akkor, az egészen biztos. Hogy akkor nekem lett igazam, az is. És jó eséllyel most is nekem lesz, aztán néhány hét múlva visszajön(ne). A különbség az lesz, hogy nem fogom könnyen adni magam, ha így lesz. És most nem kerülök a padló alá, mint akkor. Most nem futok utána, nem hagyom, hogy hetekre, hónapokra zombi üzemmódba kapcsoljam magam. Elmegyek a fiamhoz, de ennyi. Nem könyörgök, nem alázkodok meg, lepereg rólam. Ha meggondolja magát, beszélgetünk. Ha nem, life goes on.