Huniblog

Hurráoptimizmus? Hülyeségeket beszélek. Nem tudok, egyszerűen nem tudok annyira optimista lenni. Illetve az vagyok, mert érzem, hogy ennek nincs vége, de mégis, időről időre kibukik belőlem az egész feszültség. Többet sírok, mint egy tizenkét éves kicsipicsa, röhej. Ma fél 2kor keltem fel. Direkt nem is állitottam ébresztőt, mondván, addig alszok ameddig akarok. Meg amig alszok, addig legalább nem pörgök a témán. Az éjjel, amikor lefeküdtem, rátettem a kezem Zsanett egyik fényképére, úgy aludtam el. Délelőtt 10kor megébredtem, és ugyanúgy volt a kezem. Nem vagyok egy túl nyüzsgő ember alvás közben, de ennyire egy pozícióban alvó sem. Aztán nyilván egész nap rajta kattogtam. Megint. Tegnap este nem volt fészen, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy vele volt. Hogy ott aludt, vagy elmentek valahová, azt nem tudom, de, hogy vele volt, az biztos. Ahogy ma egész nap is. Nem mondom, hogy nem zavar, mert igenis bassza a csőrömet. De az talán jobban, hogy nem beszéltünk megint. Vagy faszsetudja. Azt tudom, hogy tegnap éjjel is bőgtem, meg ma este is. Fáj, kimondhatatlanul fáj. Fáj, hogy nincs velem, nincs mellettem. És bazdmeg, én, aki relatíve könnyen veszi az akadályokat, én, aki egy legyintéssel túl tud lépni dolgokon, én, aki kb le se szarja, hogy egy hónappal ezelőtt volt egy balesete, és másnap már megint kocsiban ült, én nem tudom magam ezen túltenni. Egyszerűen hihetetlen. Nem tudom eldobni a fényképeit, nem tudok nem rá gondolni. Saját magamnak csinálom a feszkót, de nem tudok mit kezdeni magammal. Nincs erőm hozzá. Összeomlott az életem egy kicsit. Pedig nem vagyok tolókocsiba kényszeritve, nem vagyok az utcán, nem vagyok munkanélküli, és mégis. Nincs ő. Nincs Zsanett, és kikészit a gondolat is. Össze kéne szednem magam, de egyszerűen nem megy. Életem szerelmét veszítettem el, és nem tudom feldolgozni. Tényleg remélem, hogy helyrejön a kapcsolatunk és visszajön hozzám. Én meg leszek akkora hülye, hogy örömömben kifutok a világból, és túl könnyen megadom magam. Abba meg inkább bele se gondolok, hogy mégsem jön vissza. Nem tudom azt hinni, hogy ezzel tényleg vége az egésznek. Nem hagyja. Ő nem hagyja bazdki. Ha nem beszéltem volna vele, ha nem láttam volna az arcát, a könnyeit, akkor talán nem is hinném, hogy lesz még folytatás. De így csak ezt látom magam előtt, meg azt, hogy egy örökkévalóságnak tűnik amíg eljön ez az idő. Mert eljön bazdmeg, el kell jönnie. Holnap este remélem már tudok két szót váltani vele. Én nem hivom, mert annak nincs értelme, hogy folyamatosan zaklassam, meg az agyára menjek ezzel, de remélem ő fog keresni. Meg van kötve mindkét kezem. Faszkivan.