Huniblog

Százmillió éve nem írtam ide, és lehet, hogy a következő százmillióban sem fogok. Most viszont muszáj valamivel lefoglalnom magam, mert különben eldobom az agyam.

Dióhéjban annyi a story, hogy Zsanett elvégezte a sulit, aztán elment dolgozni egy irodába Udvarhelyre, nagyjából 5 hete. Ott megismert valami 28 éves Zsolt nevű faszit, akiről múlt csütörtökön hallottam először. Pénteken nem jött haza, így átmentem én hozzá, hogy dumáljunk, és megpróbáljam meggyőzni arról, hogy jöjjön haza. Nem tudtam. Nem is értettem akkor még igazából. Szombat reggel aztán közölte, hogy talán szeretné kipróbálni a dolgokat ezzel a Zsolttal. Padlóra küldött ezzel. Aznap lagziba kellett volna mennünk, de így ugrott, és nekem baszottul nem volt kedvem egyedül menni, és nem volt kedvem egész éjjel az asztal mellett ezen pörögni. Ezért inkább újra átmentem Udvarhelyre, és ismét beszélgettünk. Szépen, nyugodtan. Éreztem, hogy nem biztos a dolgában, próbáltam hatni rá és megváltoztatni ezt a fél-döntését. Nem sikerült, de megnyugodva, kicsit vidáman, reménykedve jöttem haza. Láttam rajta, hogy nem igazán tudja, hogy mit akar. Láttam, hogy szeret. Három évet nyilván nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni. Még sírt is, és az utolsó(nak hitt) csókunk után nagyon nehezen indult el. Aztán visszanézett, mintegy várva, hogy még egyszer utána menjek. Mentem is, elcsattant még egy csók. Elmondtam neki mindent, amit úgy éreztem, hogy el kell mondjak. Azt is, hogy remélem nem fog sokáig tartani ez a valami ezzel a valakivel. Ugyanakkor én nem fogok szándékosan keresztbe tenni neki(k), mert azzal úgysem mennék semmire. Abban egyeztünk meg, hogy a viták és kellemetlen pillanatok elkerülése érdekében én nem hivom, majd ő hiv, ha nincs vele Zsolt. Tegnap kétszer beszéltünk, összesen kb 6-7 percet. Azt is úgy, hogy kikönyörögtem kb, mert tegnap nagyon csúnyán nem birtam magammal, és nem tudtam megállni, hogy ne irjak neki. Egész hétvégén azon pörgött az agyam, hogy mi lenne a legokosabb döntés részemről. Ha szó nélkül hagynám, hogy menjen, a világ legnagyobb idiótája lennék, mert nem akarom elvesziteni. Ha pincsikutya módjára futok utána, akkor is ő van nyerő pozícióban, mert tudja, hogy bármikor visszakaphat. Ja, egyébként mondtam is neki, hogy én nyitott vagyok a folytatásra, nem zárok be minden ajtót, és ha rövid időn belül rájön, hogy rosszul döntött, megbeszélhetjük a dolgokat. Mindenki hibázhat, időnként elbaszunk dolgokat, de kell legyen lehetőség arra is, hogy ezeket kijavítsuk. Én megadom/megadnám neki azt az egy esélyt, mert szeretem, és sokkal többet ér ő, mint az egom. Zárójel bezárva. Szóval gondolkodtam a legjobb "taktikán". Ő azzal próbálja megkönnyíteni ezt az egészet, hogy gyakorlatilag 0-ra redukálná le a kettőnk közötti kommunikációt, hátha így egyszerűbb lesz ez az egész neki.Végül arra jutottam, hogy akkor játsszunk. Nem akarom azt mutatni neki, hogy mennyire nem birom nélküle. Jó, elmondtam ezt amúgy, de megpróbálok nem úgy viselkedni mint egy pincsi. Baszottul hiányzik, és baszottul nehéz ez a szitu. Egész nap nem irtam, nem is hivtam, ahogy ő sem. Nagyjából egy órája irtam egy smst, amire válasz nem jött, és szerintem nem is fog jönni. Nem is annyira lényeges talán, bár mindenképpen jó érzés lenne. Szóval a lényeg, hogy nem basztatom, nem irogatok neki félóránként. Irtam egy smst, nincs reakció, ez van. Nem irok többet. De nem akarom túlságosan megkönnyiteni a dolgát, hadd érezze ő is, hogy ennek súlya van. Nem hiszem, hogy neki ne jutott volna eszébe egyszer sem, hogy irjon valamit nekem. Csak túl makacs. Túlságosan is erősnek akarja mutatni magát, és elhitetni, hogy ő könnyen túl tud lépni ezen. Pedig nem, mert ezt láttam szombaton is rajta, és ismerem is eléggé. Meglepő viszont, hogy mekkora akaratereje van egyébként, ezt nem gondoltam volna. Kegyetlenül nehéz ez nekem, mert szeretem, és nem tudom kiverni a fejemből ezt az egészet. Pedig ma még melóztam is, de kb oda se figyeltem arra, amit csinálok. Vezettem 500 km-t, de nem tudnék 50-et visszamondani belőle. Egyébként én reménykedek, mert látok esélyt a folytatásra, nem is keveset. Tényleg nem zártam be az ajtót, és hajlandó vagyok várni egy ideig. Erős női megérzésem szombat este óta, hogy ezzel nincs vége, csak egy időre szünetel a kapcsolatunk. Hogy mennyi ideig, azt a lófasz se tudja. 2-3 héten belül amúgy valószínűleg eldől a kérdés. Én úgy vagyok vele, hogy maximum egy hónapot adok ennek a zsoltos történetnek, és utána vége lesz. Valahogy nem látom magam előtt a szép közös jövőjüket. Jó, nyilván nem is akarom, de akkor is. Szóval egy hónap, ennyit még mondjuk hajlandó is lennék várni rá. Más kérdés, hogy hogyan fogom viselni ezt a kommunikációhiányos, nemérdekelsz időszakot. Amúgy sem tudnék így 2 nap után csajok után szaladgálni, mert egy túlzott szentimentalizmussal megáldott idióta vagyok, na. Elvileg péntek este találkozunk, gondoltam elmegyünk Republic koncertre, de benéztem, mert az nem most, hanem két hét múlva lesz. Valami mást kell kitalálnom a rózsacsokivacsi triumvirátus mellé. Nem kéne folyton ezen agyalnom, de ez van. Esküszöm, hogy nehezebb kibirni azt, hogy ne irjak neki, mint letenni a cigit. Pedig az se könnyű. Kicsit padlón vagyok, bár már azért féltérdre emelkedtem. Rajtam nem múlik, helyette nem dönthetek, nem is kényszeríthetem semmire, de nem is hagyhatom, hogy csak úgy lazán elveszítsem. Mondom, 2-3 hét és eldől, hogy mi lesz. Aztán vagy nagyon fogok örülni, vagy tovább kell lépnem.

Jó vastag dióhéj lett. Majd jövök a fejleményekkel. Talán. :)