Feszültséggel tele
írta: Huni_ ; 2013.04.06. 22:38
Amíg vonatoztam, volt időm gondolkodni, talán túl sok is. Rájöttem, hogy ha egyedül jövök és nem mászik be semmiféle jehovatanúja a fülkébe, aki meg akar téríteni, akkor szeretek vonatozni. Egy ideig olvastam, de folyton azon kaptam magam, hogy a Marost bámulom, vagy a hegyeket, esetleg a hegycsúcsokon álló fenyőket, miközben azon merengek, hogy mennyire szeretnék a helyükben lenni. Nincsenek olyan gondjaik, hogy mégis mi a faszt kezdjenek az életükkel, vagy mi lesz velük 5-10 év múlva, nem stresszelnek minden faszság miatt. (Megint) úgy jöttem el otthonról, hogy összekiabáltuk a fél világot, (megint) egy idiótaság miatt. Eléggé besokalltam, van egy halom gondom, és fogalmam sincs, hogy mikor kerül végre egyenesbe az életem. Nem látok semmi értelmet az egyetemben, ebből kifolyólag leszarom és inkább más dolgokkal foglalkozok. Eltelik a maradék másfél év, aztán megint ott leszek, hogy semmi sincs mögöttem, és még annyi sem előttem. Azon filózgattam egyébként, hogy miért születtem meg egyáltalán...namindegy.
Másik dolog meg az, hogy olyan nagyon kéne valaki, akinek mindent elmondhatok, akivel szemben teljesen őszinte lehetek, aki előtt nem kell takargatnom semmit, és aki teljesen megért, hogy azt megfogalmazni nem tudom. Mindenki hazudik. Te is. Én is. Néha muszáj, néha meg így a könnyebb, néha magadat véded, néha a másikat.
Jelenleg két dolog tartja bennem a maradék életkedvet. Szomorú, de itt tartok. Whatafuckin'surprise, Timi az egyik.
Ez meg a másik:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
