Huniblog

Megint ott tartok, hogy hónapok óta nem írtam. Pedig annyiszor beléptem, annyiszor elkezdtem, és mindannyiszor félbe is hagytam. Elmaradt az évértékelő, talán egy hatfelet adok 2012-re, nem írtam a kibaszott és elbaszott vizsgaidőszakról, nem írtam arról a friss cuccról, hogy milyen balhéba keveredtem bele, meg arról sem, hogy Katiról olyant tudtam meg, amit az életbe nem hittem volna, és ha bebizonyosodik, hogy tényleg megtette amit meséltek, akkor nem teszi ki a vitrinbe amit kapni fog tőlem.

Nem írtam arról sem, hogy elhagytam a pénztárcámat, minden iratommal és szinte minden pénzemmel együtt. Persze nyoma sincs.

Nem írtam arról, hogy érzésem szerin végleg összetört, megszakadt valami, vagy legalábbis elég erőteljesen meggyengült az a kötelék, de arról sem írtam, hogy valamiért nem igazán ütött most szíven, meg nem is érdekel túlságosan. Érdekes,és furcsa ez így leírva. Az emberek elhidegülnek egymástól.

Nem írtam arról sem, hogy bekerült a képbe egy nagyon szimpatikus leányzó, akivel például ma több, mint három órán át beszélgettem nem éppen sablon témákról. Ha minden jól megy -úgyse fog, tipikus- akkor hamarosan leülünk egy kávé -lófaszt, kávétól indultunk, most meg ott tartunk, hogy- sör meg egy bor mellé egy hangulatos romkocsmában aztán beledumálunk az éjszakába. Nem akarom beleélni magam túlságosan ebbe az egész történetbe, mert visszaüthet a téma, de most látok potenciált ebben a helyzetben.

A nők furcsák, és érdekesek.
És végre itt a tavasz.

És most Ágota tudta nélkül -mert persze nem mondtam el neki, hogy én is blogolok- kölcsönveszem tőle a következő pár szót, mert valahol ez most rám is érvényes.

"Egyszer azt érezte, hogy egy fehéren fénylő angyal a vállára teszi a kezét..."