Huniblog

Napról napra jobban gyűlölöm ezt a világot...

...és magamat is.

Elnézem a buszon az embereket, akik unott arccal mennek munkába, suliba, akárhova, és a hideg ráz tőlük. Irritálnak, nem akarom, hogy köztük legyek. Megkeseredett öregasszonyok, akik elfolynak az üléseken, arcukra kimászik a világfájdalom, és ülnek ott unott arccal. Na, én nem akarok közéjük tartozni. Sem 50 év múlva -feltéve, hogy még élni fogok akkor-, sem most. És ami aggaszt, az a most, mert lassan én is ugyanolyan megkeseredett, életunt fasz leszek, mint ők. Pedig nekem aztán nem sok indokom van erre, de tényleg. Igazából sok gondom nincs, egyetem, aztán kifújt. Nincs két gyerek a nyakamon -vagy legalábbis nem tudok róla-, nem kell paráznom azon, hogy még két hét a fizetésig, aztán alig van pénzem, szóval gyakorlatilag semmi gondom nincs. Mégis azt érzem, hogy kibaszottul nyomaszt valami, mintha legalább egy fél ország élete múlna rajtam. Ez meg szopás. Ráadásul itt ez a szájbakúrt ősz is, a köd, a szürkeség, monoton faszság, és ez elég rendesen rányomja a bélyegét az egész felfogásomra, gondolataimra, közérzetemre. Alapvetően utálom ezt az évszakot, és ugyanígy vagyok a téllel is. Rengeteg energiámat felemészti a ridegség, és ezt utálom. Ilyenkor vagyok a leggecibb az emberekkel, és nem olyan szokásos módon, ahogy máskor teszem. Ilyenkor komolyan is gondolom és nyers vagyok, kibaszott nyers.