Huniblog

Úgy bizony, ismét itt, és talán reaktiválom magam blog-ügyileg. Egyrészt megjött hozzá a kedvem, másrészt van amiről írni, harmadrészt meg nem akarom ugyanazokat az embereket sokadjára is ugyanazokkal a problémákkal traktálni, és ha valami bassza a csőröm, akkor azt nem tudom magamban tartani. Ha meg nagyon bassza, akkor többször kell kiadjam magamból, hogy megértsem, feldolgozzam, ilyesmi.

Na, vissza az időben, egészen május végéig ugrunk. Megvolt a ballagásunk, aminél jobban csak egy pár dolog viselt meg eddigi életem során. Nem volt egyszerű, és még mindig nem tudtam teljesen felfogni azt, hogy akkor volt ez a négy év, ami alatt többször is torokra vettem a félszemű kobrát (képletesen ofc), de az idő többsége az rohadt jól telt. Tehát a ballagás napján hatalmas eszem-iszom, másnap meg masszív hangover, ugyanis annyira bebasztam, mint az albán szamár, amit mi sem illusztrál jobban, mint, hogy úgy 10 óra alvás után felébredve még részeg voltam. Ilyen előzményekkel vágtattam neki a bankettnek, ahol bár nehezen rázódtam bele az újbóli ivászatba, de aztán felvettem a többiek ritmusát, és bár nem ismételtem meg az előző éjszakai performanszomat (mert a bankett után legalább tudtam, hogy hány órakor és hogyan jutottam haza), de elég rendesen beálltam.

Az érettségiről nem pofázok sokat, úgyis fölösleges, megvolt, nem rossz eredménnyel, kb ennyi a lényeg belőle. Bejutottam az egyetemre is, ráadásul oda, ahová szerettem volna, és tandíjmentes helyre, úgyhogy ezzel jóság van.

Na de részben arra késztetett, hogy újra írjak, az egy alattomos, fájdalmas és váratlan pofoncsapása az életnek. Elvileg meg volt beszélve, hogy négyen megyünk majd a kintlakásba, ha bejutunk az egyetemre. Bár konkretizálva nem volt, és 100%-os döntés sem, de ilyen nyílt titokként kezelte mindenki, gyakorlatilag tényként, hogy együtt élünk majd. Na, a nagy lófaszt. Múlt szerdán felhív Viola, az egyik szereplő a történetben, hogy meséljek neki a routerről, hogy működik, mennyi pénz, blablabla, és igazából meg sem lepődtem ezen a kérdésen, és készségesen válaszolgattam neki, mint máskor szoktam az ilyen jellegű kérdéseire. Aztán kb a semmiből jött az új témával, hogy akkor mi a helyzet a lakással, hogy képzeltem el, ilyesmik. Kinyögte, hogy egyszer beszélt ő olyasmiről a másik két lánnyal, hogy másképp képzelik el a dolgokat, és helyettem egy másik emberrel mennének, de ez még nem eldöntött, majd megbeszélik/jük. Jóhát, köpni-nyelni nem tudtam, aztán nézem, hogy fészen már Magdi is vázolta a helyzetet. Felhívom Csillát, ugyanaz a szöveg. Egyrészt jól tudták, hogy csütörtökön reggel megyek az egyetemre leadni a jelentkezést, és ennek tükrében is csak szerda este szóltak az egészről, másrészt Viola még a beszélgetésünk közben is hazudott. Szerintük csak egy ötlet volt az egész együttlakósdi, nem is volt igazán komoly a terv, ésatöbbi. Végül is ha fél éven át 20 másik ember is úgy tudta, hogy eldöntött kérdés ez, akkor biztosan én szívtam be a levegővel együtt, és gyakorlatilag semmi igazán komoly alapja nem volt az egésznek. Akkor eszembe jutott egy idézet egy részlete, ami azóta sem megy ki a fejemből. "As we grow up, we learn that even the one person who wasn't ever supposed to let us down, probably will..." És mennyire igaz, beszarsz. Magdi lett volna az utolsó ember az univerzumban, akitől ilyen szintű arconköpést vártam volna, függetlenül attól, hogy tudtam, másokkal szemben voltak már húzásai. Talán épp ezért is fáj(t) annyira, és ezért nehéz kiheverni az egészet. Azon az estén pedig túl kellett lépnem ezen a lelkizésen, és mint egy kivetett kutya, megalázva, szánalmasan kellett felhívjam Ágotát, hogy kérdezzem meg, náluk mi a helyzet, mert úgy tudtam, nincs eldöntve semmi. Nem volt, és mehettem én is velük. Azóta úgy néz ki, egyenesbe kerültek a dolgok ezzel a lakással, ha minden jól megy, szombaton délelőtt le is foglalunk egyet, amit megnéztünk a tegnap.

Ja, az meg csak egy kisebb adalék, hogy úgy viselkednek, úgy beszélnek velem, mintha semmi sem történt volna. és ugyanazok a jóbarátok lennénk, mint eddig. Pedig nem, és egyre biztosabb vagyok ebben a 'nem'-ben. Szar, mert tökönrúgott az élet, az meg fájdalmas egy dolog. És szar, mert nem csak abban a pillanatban érzed a hatását, hanem utána is. Amikor eszembe jut az egész, és filózok a történteken, elmegy a kedvem mindentől. Ma este is odabaszós ivászatot tartanak a többiek, de egy hangyafasznyi kedvem nem volt az egészhez. Ezt is túlélem, idővel.

A hétvégén egy záró osztálykirándulás volt terítéken az erdőn. Illetve annak indult, az más kérdés, hogy 6 ember volt ott mindhárom nap, és összesen a 28-ból 10-en tették tiszteletüket. Két balfaszság volt itt ezzel is: egyrészt a kevés emberből adódóan masszívan rábasztam a boltra, nem kevés pénzem maradt ott, aminek úgy az 50%-át visszavártam, de ami igazán felbaszott, az az, hogy ebből a pénzből Alpár haverjai érezték jól magukat, akik kijöttek vasárnap este, baszogatták a többieket, pofátlanok voltak, reggel meg takarítás előtt leléptek, és a kaja nagy részét is bevették a testbe.

Na, így első nekifutásra ennyi, aztán ha minden igaz, jövök még.