Huniblog

Szétszakadok, annyi bennem az energia. Ma háromszor beszélgettünk, és úgy fel vagyok dobódva, hogy uramisten. Hegyeket tudnék mozgatni bazdmeg. Legyenmárpénteeeeeeeeeeek bazdmeeeeeeeeg.

Hurráoptimizmus? Hülyeségeket beszélek. Nem tudok, egyszerűen nem tudok annyira optimista lenni. Illetve az vagyok, mert érzem, hogy ennek nincs vége, de mégis, időről időre kibukik belőlem az egész feszültség. Többet sírok, mint egy tizenkét éves kicsipicsa, röhej. Ma fél 2kor keltem fel. Direkt nem is állitottam ébresztőt, mondván, addig alszok ameddig akarok. Meg amig alszok, addig legalább nem pörgök a témán. Az éjjel, amikor lefeküdtem, rátettem a kezem Zsanett egyik fényképére, úgy aludtam el. Délelőtt 10kor megébredtem, és ugyanúgy volt a kezem. Nem vagyok egy túl nyüzsgő ember alvás közben, de ennyire egy pozícióban alvó sem. Aztán nyilván egész nap rajta kattogtam. Megint. Tegnap este nem volt fészen, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy vele volt. Hogy ott aludt, vagy elmentek valahová, azt nem tudom, de, hogy vele volt, az biztos. Ahogy ma egész nap is. Nem mondom, hogy nem zavar, mert igenis bassza a csőrömet. De az talán jobban, hogy nem beszéltünk megint. Vagy faszsetudja. Azt tudom, hogy tegnap éjjel is bőgtem, meg ma este is. Fáj, kimondhatatlanul fáj. Fáj, hogy nincs velem, nincs mellettem. És bazdmeg, én, aki relatíve könnyen veszi az akadályokat, én, aki egy legyintéssel túl tud lépni dolgokon, én, aki kb le se szarja, hogy egy hónappal ezelőtt volt egy balesete, és másnap már megint kocsiban ült, én nem tudom magam ezen túltenni. Egyszerűen hihetetlen. Nem tudom eldobni a fényképeit, nem tudok nem rá gondolni. Saját magamnak csinálom a feszkót, de nem tudok mit kezdeni magammal. Nincs erőm hozzá. Összeomlott az életem egy kicsit. Pedig nem vagyok tolókocsiba kényszeritve, nem vagyok az utcán, nem vagyok munkanélküli, és mégis. Nincs ő. Nincs Zsanett, és kikészit a gondolat is. Össze kéne szednem magam, de egyszerűen nem megy. Életem szerelmét veszítettem el, és nem tudom feldolgozni. Tényleg remélem, hogy helyrejön a kapcsolatunk és visszajön hozzám. Én meg leszek akkora hülye, hogy örömömben kifutok a világból, és túl könnyen megadom magam. Abba meg inkább bele se gondolok, hogy mégsem jön vissza. Nem tudom azt hinni, hogy ezzel tényleg vége az egésznek. Nem hagyja. Ő nem hagyja bazdki. Ha nem beszéltem volna vele, ha nem láttam volna az arcát, a könnyeit, akkor talán nem is hinném, hogy lesz még folytatás. De így csak ezt látom magam előtt, meg azt, hogy egy örökkévalóságnak tűnik amíg eljön ez az idő. Mert eljön bazdmeg, el kell jönnie. Holnap este remélem már tudok két szót váltani vele. Én nem hivom, mert annak nincs értelme, hogy folyamatosan zaklassam, meg az agyára menjek ezzel, de remélem ő fog keresni. Meg van kötve mindkét kezem. Faszkivan.

Eldőlt, hogy -egyelőre legalábbis- vége a kapcsolatunknak. Szerda este beszélgettünk fél órát telefonon, ami annyira helyrerázott, hogy a tegnap viszonylag jó kedvem volt. Ma estére egy közös estét szerveztem, vacsorával, meg egy-két meglepetéssel, amit ő a tegnap este lemondott. Nem jött haza ma sem. Na, tegnap este ezzel úgy dobott vissza a padlóra, ahogy kell. Pedig szerdán szépen beszélgettünk, még sirt is, amikor kimondta, hogy szeret. Tegnap meg lemondta a találkozót. Én azért megcsináltam, amit szerettem volna, és ma átmentem Udvarhelyre, hogy odaadjam. Két éjjel irtam, foglalkoztam ezekkel az apróságokkal, és úgy voltam vele, hogy akkor már tényleg odaadom. Nem úgy jött össze, ahogy azt terveztem, de ez van. Átmentem, megálltam az iroda előtt, és vártam, hogy mikor vesz észre. Az ajtó nyitva volt, ő valamivel épp dolgozott, úgyhogy olyan 20 másodperc múlva nézett felém, majd vissza a laptopra, és akkor koppant neki, hogy mivanbazdmeg. Felkapta a fejét, nagy szemekkel megnézett és elmosolyodott. Vártam úgy 2 és fél órát, hogy végre kiürüljön az iroda, aztán elkezdtünk beszélgetni. Odaadtam a rózsákat, a fényképeinket, illetve életem legromantikusabb, leghosszabb "szerelmes levelét". Elmondtam, amit még el szerettem volna mondani, megöleltem, és ő is engem. Ahogy beszélgettünk, egyszer csak megcsókolt, kényszer nélkül, őszintén. Fájt, de ugyanakkor jól is esett. Amúgy is tudom, hogy szeret ő még, de ez egyfajta megerősités volt. Kicsit sírtunk, aztán még két puszi, egy ölelés, és én hazajöttem, őt meg hazavitte a főnöke aki időközben megérkezett. Nem elkiabálva semmit, de továbbra is úgy érzem, hogy ez csak egy ilyen időszak, és leszünk mi még együtt, csak ki kell várni. Nem akarok hiú ábrándokat kergetni, vagy elhitetni magammal, hogy nincs vége, de egyszerűen ezt érzem. A szavai, a reakciói, a viselkedése erre enged következtetni.

Az a kemény amúgy ebben az egészben, hogy bármennyire is a földbe döngölt, bármennyire is szarul esett, hogy lemondta a ma estét, nem tudok igazán haragudni rá, és nem tudom azt mondani, hogy baszd meg magad, átbasztál, nem érdekelsz. Szeretem, ez van.

Tudom, tudom, egy idióta vagyok, aki nem lát a saját orránál tovább, de nettó hülyeség tőlem most elvárni azt, hogy holnaptól új csajt keressek magamnak. Nem is akarok egyelőre. Nem akarok rá várni, amíg világ a világ, és van rajta kívül más is ezen a bolygón, de nekem egyelőre még csak ő kell. Adok egy kis időt, próbálja ki a dolgokat ezzel a faszival, aztán ha majd esetleg rájön, hogy rosszul döntött, adok még egy esélyt. Remélem, hogy nem kell ehhez sok időnek eltelnie, de azzal tisztában vagyok, hogy nem máról holnapra fog megváltozni minden. Majd kiderül. Szeretem, és egyelőre nem tettem le arról, hogy visszakapjam őt. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, és nem tudok úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy bassza meg, nem érdekel. Geci vagyok, kicsit önző is, de drukkolok annak, hogy ne jöjjön össze ezzel a faszival a dolog, és belátható időn belül vége legyen a kalandnak.

Az lesz a legnehezebb, hogy uralkodjak magamon, és ne irjak neki, ne hivjam őt ha kell, ha nem. De muszáj lesz. Ki kell találnom valamit ami lefoglal, ami eltereli a gondolataimat. A munka nem ilyen, az nem segít. Mindegy. Én megtettem amit tudtam, megmutattam most is, hogy mennyit jelent nekem, a többi tőle függ. Van még egy esélye nálam, élhet vele ha akar. Szerintem fog is. Hurráoptimizmus rulz.

Százmillió éve nem írtam ide, és lehet, hogy a következő százmillióban sem fogok. Most viszont muszáj valamivel lefoglalnom magam, mert különben eldobom az agyam.

Dióhéjban annyi a story, hogy Zsanett elvégezte a sulit, aztán elment dolgozni egy irodába Udvarhelyre, nagyjából 5 hete. Ott megismert valami 28 éves Zsolt nevű faszit, akiről múlt csütörtökön hallottam először. Pénteken nem jött haza, így átmentem én hozzá, hogy dumáljunk, és megpróbáljam meggyőzni arról, hogy jöjjön haza. Nem tudtam. Nem is értettem akkor még igazából. Szombat reggel aztán közölte, hogy talán szeretné kipróbálni a dolgokat ezzel a Zsolttal. Padlóra küldött ezzel. Aznap lagziba kellett volna mennünk, de így ugrott, és nekem baszottul nem volt kedvem egyedül menni, és nem volt kedvem egész éjjel az asztal mellett ezen pörögni. Ezért inkább újra átmentem Udvarhelyre, és ismét beszélgettünk. Szépen, nyugodtan. Éreztem, hogy nem biztos a dolgában, próbáltam hatni rá és megváltoztatni ezt a fél-döntését. Nem sikerült, de megnyugodva, kicsit vidáman, reménykedve jöttem haza. Láttam rajta, hogy nem igazán tudja, hogy mit akar. Láttam, hogy szeret. Három évet nyilván nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni. Még sírt is, és az utolsó(nak hitt) csókunk után nagyon nehezen indult el. Aztán visszanézett, mintegy várva, hogy még egyszer utána menjek. Mentem is, elcsattant még egy csók. Elmondtam neki mindent, amit úgy éreztem, hogy el kell mondjak. Azt is, hogy remélem nem fog sokáig tartani ez a valami ezzel a valakivel. Ugyanakkor én nem fogok szándékosan keresztbe tenni neki(k), mert azzal úgysem mennék semmire. Abban egyeztünk meg, hogy a viták és kellemetlen pillanatok elkerülése érdekében én nem hivom, majd ő hiv, ha nincs vele Zsolt. Tegnap kétszer beszéltünk, összesen kb 6-7 percet. Azt is úgy, hogy kikönyörögtem kb, mert tegnap nagyon csúnyán nem birtam magammal, és nem tudtam megállni, hogy ne irjak neki. Egész hétvégén azon pörgött az agyam, hogy mi lenne a legokosabb döntés részemről. Ha szó nélkül hagynám, hogy menjen, a világ legnagyobb idiótája lennék, mert nem akarom elvesziteni. Ha pincsikutya módjára futok utána, akkor is ő van nyerő pozícióban, mert tudja, hogy bármikor visszakaphat. Ja, egyébként mondtam is neki, hogy én nyitott vagyok a folytatásra, nem zárok be minden ajtót, és ha rövid időn belül rájön, hogy rosszul döntött, megbeszélhetjük a dolgokat. Mindenki hibázhat, időnként elbaszunk dolgokat, de kell legyen lehetőség arra is, hogy ezeket kijavítsuk. Én megadom/megadnám neki azt az egy esélyt, mert szeretem, és sokkal többet ér ő, mint az egom. Zárójel bezárva. Szóval gondolkodtam a legjobb "taktikán". Ő azzal próbálja megkönnyíteni ezt az egészet, hogy gyakorlatilag 0-ra redukálná le a kettőnk közötti kommunikációt, hátha így egyszerűbb lesz ez az egész neki.Végül arra jutottam, hogy akkor játsszunk. Nem akarom azt mutatni neki, hogy mennyire nem birom nélküle. Jó, elmondtam ezt amúgy, de megpróbálok nem úgy viselkedni mint egy pincsi. Baszottul hiányzik, és baszottul nehéz ez a szitu. Egész nap nem irtam, nem is hivtam, ahogy ő sem. Nagyjából egy órája irtam egy smst, amire válasz nem jött, és szerintem nem is fog jönni. Nem is annyira lényeges talán, bár mindenképpen jó érzés lenne. Szóval a lényeg, hogy nem basztatom, nem irogatok neki félóránként. Irtam egy smst, nincs reakció, ez van. Nem irok többet. De nem akarom túlságosan megkönnyiteni a dolgát, hadd érezze ő is, hogy ennek súlya van. Nem hiszem, hogy neki ne jutott volna eszébe egyszer sem, hogy irjon valamit nekem. Csak túl makacs. Túlságosan is erősnek akarja mutatni magát, és elhitetni, hogy ő könnyen túl tud lépni ezen. Pedig nem, mert ezt láttam szombaton is rajta, és ismerem is eléggé. Meglepő viszont, hogy mekkora akaratereje van egyébként, ezt nem gondoltam volna. Kegyetlenül nehéz ez nekem, mert szeretem, és nem tudom kiverni a fejemből ezt az egészet. Pedig ma még melóztam is, de kb oda se figyeltem arra, amit csinálok. Vezettem 500 km-t, de nem tudnék 50-et visszamondani belőle. Egyébként én reménykedek, mert látok esélyt a folytatásra, nem is keveset. Tényleg nem zártam be az ajtót, és hajlandó vagyok várni egy ideig. Erős női megérzésem szombat este óta, hogy ezzel nincs vége, csak egy időre szünetel a kapcsolatunk. Hogy mennyi ideig, azt a lófasz se tudja. 2-3 héten belül amúgy valószínűleg eldől a kérdés. Én úgy vagyok vele, hogy maximum egy hónapot adok ennek a zsoltos történetnek, és utána vége lesz. Valahogy nem látom magam előtt a szép közös jövőjüket. Jó, nyilván nem is akarom, de akkor is. Szóval egy hónap, ennyit még mondjuk hajlandó is lennék várni rá. Más kérdés, hogy hogyan fogom viselni ezt a kommunikációhiányos, nemérdekelsz időszakot. Amúgy sem tudnék így 2 nap után csajok után szaladgálni, mert egy túlzott szentimentalizmussal megáldott idióta vagyok, na. Elvileg péntek este találkozunk, gondoltam elmegyünk Republic koncertre, de benéztem, mert az nem most, hanem két hét múlva lesz. Valami mást kell kitalálnom a rózsacsokivacsi triumvirátus mellé. Nem kéne folyton ezen agyalnom, de ez van. Esküszöm, hogy nehezebb kibirni azt, hogy ne irjak neki, mint letenni a cigit. Pedig az se könnyű. Kicsit padlón vagyok, bár már azért féltérdre emelkedtem. Rajtam nem múlik, helyette nem dönthetek, nem is kényszeríthetem semmire, de nem is hagyhatom, hogy csak úgy lazán elveszítsem. Mondom, 2-3 hét és eldől, hogy mi lesz. Aztán vagy nagyon fogok örülni, vagy tovább kell lépnem.

Jó vastag dióhéj lett. Majd jövök a fejleményekkel. Talán. :)

Lófasz se tudja mióta nem írtam, de régen volt már. Lenne miről, csak nem állnak össze a gondolatok a fejemben. Inkább csak arról írok nagyon röviden, hogy az elmúlt időszakban eléggé mélypontra került a kapcsolatom Zsanettel. Vagyis mélypont ahhoz képest, hogy milyen volt máskor. Elég sokat veszekedtünk, többnyire a semmin, de úgy tűnik, hogy helyretettük magunkat. Szeretem. Na lófasz, mondom, hogy nem állnak össze a gondolatok

Próbálok leszokni a cigiről.

Az ajándékátadás hellyel-közzel jól sikerült, csak egy kicsit elbasztam a dobozok sorrendjét, de mindegy. Ittunk pár pohárral, aztán fel kellett menni a Studioba, mert Endre meg Réka fel kellett köszöntsön valakiket. Arról mondjuk előzetesen nem volt szó, hogy az egész banda megy, de mindegy. Aztán mentünk Zetelakára, nekem meg teljesen elment a kedvem az egésztől, Réka annyira felbaszta az agyam amíg odaértünk.Ott egy olyan bő fél órán át ittam a Hellemet, aztán úgy döntöttem, hogy nem ölöm meg a bulit, és inkább kimegyek, mert a hangulatomnak úgyis kezicsókolom volt. Aludtam egyet a kocsiban, aztán jöttünk haza. Állítólag jó buli volt :))

Szombat este bebasztam egy kicsit, jó volt a buli. Andi eltűnt valamikor 11 körül az erdőn, én meg lerendeztem annyival, hogy valahol hányt egyet és alszik, oszt úgyis felébred ha megfagyott rendesen. :D Aztán kiderült, hogy elkolbászolt vagy 3 kilométert a háztól, fasztudja hol találtak rá. Ő megmagyarázta annyival, hogy kellett a friss levegő. Biztos nem talált a ház körül. Mondjuk nem is csodálkozom, a levegő alkoholtartalma bőven meghaladta a normális szintet. Szóval kicsit beálltam, de aztán hajnal 1-2 környékére helyrejöttem, és kortyolgattam még valamit.

Pénteken meg Zsanettnek lesz szülinapja, bár nem iszok, mert vezetek majd. Vettem neki egy telefont, meg holnap vagy holnapután hozza a futár a megrendelt romantikus cuki kis puzzlet is, és fasza tervem van az egész átadásra.

Legyenmápéntek.

...és innentől kezdve meg lehet baszni a pénzzel együtt mindent.

Most csak ennyi, Zsanett ma kicsit felhúzott, de végül is mindegy.

Van az a mondás, hogy annyit dolgozok, hogy kezd az ivás rovására menni. Na, nálam felütötte a fejét ez a történet. Szombaton is bent voltam a cégnél, hétfőn és tegnap hajnal 5-kor indultam egy-egy autó áruval, és ma is csak 7 után szabadultam. De legalább élvezem, csak reggel ne kéne felkelni :D Egyedüli bajom az egyik munkatársammal, nevezetesen Ildikóval van mostanában. Magas lett az a ló amit ül, és koppanni fog a feje a földön ha valaki leveri onnan. Nem csak engem idegesit, úgyhogy előbb-utóbb Albi vagy Edit elmagyarázza neki, hogy vegyen vissza.

Ja, Zsanett édes drága anyukája ma este kiverte a hisztit. Ideje volt, túl rég nem történt semmi, csodálkoztam is ezen. Valamikor tavaly ősszel volt egy story, amikor is Zsanettel ketten voltunk náluk, délután a nagybátyja járt ott, de az ajtó zárva volt, igy nem tudott bejönni a házba. Ezt meg elmesélte apóséknak, akik kivertek egy cirkuszt, hogy miféle dolog az, hogy bezárjuk az ajtót. Na, hát múlt vasárnap hasonló volt a szitu, annyi különbséggel, hogy nem zártuk be az ajtót. Nem is volt gond amúgy, csak az apja korábban ért haza, mint kellett volna, aztán akkor lépett be az udvarra amikor mi éppen nagyon szerettük egymást. Nyilván nem látott semmit -a kipirosodott fejünkön meg az apró kapkodás nyomain kivül-, de hát nem kell Einsteinnek lenni ahhoz, hogy az ember összerakja a mozaikot. Ő amúgy nem is feszegetett semmit sem akkor, sem utána, sőt, lazára vette a figurát és kaptuk az ivet pár napig, de ennyi. Ofkorsz anyósnak is elmondta, ez is rendben lenne, ő se szólt semmit. Ma estig. Megint valami idegileg gyenge pillanata volt, ami remek lehetőséget adott arra, hogy felfújja ezt a lufit. A lényeg az, hogy az volt a baj, hogy nyitva volt az ajtó. Tavaly ősszel meg a zárt ajtó volt a baj ugyebár. Kicsit nem értem ezt, de hát annyira nem is újdonság ez a logikátlanság :)) Kipattogta magát, aztán 10 perc múlva már édeskicsiszivem volt. Nincs új a nap alatt.